Ülök a szobámban. Fotelom puhán ölel magához, a vállamra borított takaró melegen simogat. Az ablak résnyire nyitva, friss esti szellő suhan át az én kis birodalmamon. Bámulok ki az ablakon a sötétbe, melyet csak a csillagok és a Hold fénye tör meg.
Szorongatom Micimackós bögrémet és néha kortyolok egyet a teámból. Édes tea, színes pohárban... az egyetlen vidám dolog az életemben. Lassan, halkan lélegzem, és figyelem, ahogy a magamhoz szorított bögrémben a tea szívverésem ütemére fodrozódik. Szív... tudni sem akartam róla, meg akartam szabadulni tőle... Mosolyogva felnéztem az égre.
Kívül boldog, belül sebzett... "Ha látnád a lelkem.." Az nem mosolyogna még így se... Hamis mosollyal próbálom elhitetni önmagammal is azt, hogy igenis boldog tudok lenni... Arcomra fagyott boldogság... a jóllét imitátora... "Fájdalom... még mindig nem vagy képes elszakadni tőlem?" Ismét kortyolok egyet a teámból önelégült vigyorral arcomon. Olyat tudok, amit más nem.... 'Legjobb barátom' lapul melegítőm zsebében és csak arra vár, hogy végre előkerülhessen.
Rápillantok az órára... Lassan éjfél. Hirtelen megcsörren a telefonom. *Párom hív... * Hagyom... nem akarom felvenni, ha most beszélnénk, csak még fájdalmasabb lenne. Vajon mit akarhat ilyenkor...? Elhessegetem a gondolatot és tovább készülök a szabadságra.
Az alkaromat figyelem. Tiszta... semmi... csupán egyetlen varrat éktelenkedik csuklómon... "Bárcsak... bárcsak akkor... De nem..." Mély levegőt veszek és ismét a semmibe bámulok ablakomon át. A bögrémet leteszem az asztalra, forgós székembe huppanok felhúzott lábakkal és nézem az előzőleg kikészített papírt és tollat... "Hát akkor... kezdjünk neki.." Életem talán utolsó szavait vetem papírra... Kész... de miért is írtam?... Hisz ha el akarok menni, miért búcsúzom el... hisz épp ezért akarok eltűnni... Azzal a mozdulattal széttépem és a kukába dobom a papírt...
Hirtelen úrrá lesz rajtam valami hihetetlen érzés... fájdalmas mégis kellemes... vágy... Vágyom arra, hogy végre szabad legyek... Zsebembe nyúlok és előveszem a "barátomat". Végre együtt.... Vissza a fotel biztonságába.
Az eget kémlelem, telihold van... Biztos Ő is nézi... imádja a teliholdat... a mi kis teliholdunk... ELÉG VOLT! Nem szabad ábrándozni... főleg ilyenkor nem.... és főleg Róla nem... De nem hagy nyugodni a gondolat... vajon miért keresett engem?... Hiányzik... Akarom Őt... Vágyom rá... Hiányzik a pillantása... igen... a pillantása... a szemei... ahogy a párásodó szemüveg mögül pirosló arccal néz rám és mosolyog... a szájával... a gyönyörű ajkaival... azokkal, amikkel minden percben csókol és eszemet vesztem... Mosolya szinte pengeként hasít szívembe... "penge.."
Markomba pillantok... érzem, hogy valami nincs rendben... TÉRJ ÉSZHEZ!
Vérzem... Nem szabad ábrándozni! A nagy ábrándozásban észre sem vettem, hogy a penge megvágta tenyerem... csak úgy ömlött kezemből a friss meleg vér... Feltartom és a hold fényénél bámulom testem éltető folyadékának távozását... mintha csak eső lenne... fájdalmas eső...
Homályosodni kezd a világ... hirtelen tűzforrónak érzem arcom és a szemeim égnek... egy könnycsepp gurul végig arcomon, ajkamon halva el... nyelek egy nagyot...a világ elhalkul... halk zokogás szűrődik ki szobámból, bár ezt senki sem hallja...
Szemeimet törölgetve észreveszem, hogy ismét rezeg a telefonom... Megint Ő hív... Még inkább sírhatnékom támad, hogy Őt is itt kell hagynom... Hajnali kettő... Mit akarhat már... félek... nem merem felvenni... nem merek beszélni vele.... a telefon elsötétül... megnézem: 24 nem fogadott hívás... az elmúlt másfél órában... Nagyon fontos lehet, ha ennyire el szeretne érni... NEM SZABAD ENGEDNEM A KÍSÉRTÉSNEK... "Tedd meg..." Suttogja egy hang a fejemben... "Semmirekellő vagy, mindenkinek jobb lesz, ha eltűnsz..." Igen... igen igazad van... senki vagyok... mindenkinek csak ártok... A pengét csuklómra szorítom... "UTOLSÓ ROHADT SENKI VAGYOK!" kiabálom, majd egy erőteljes húzással próbálok véget vetni a szenvedésnek. Karom zsibbad végtagjaim gyengülnek... a földre zuhanok... sírástól bedagadt szemeimmel vérző csuklóm kémlelem és zajt hallok...
Anyám rohan be épp és próbál felszedni a földről... vérbe fagyott lányának látványától ő is elgyengül és apámért kiabál... Hirtelen elsötétül minden... Anyám ölében fekszem és már csak a zokogását hallom... "Istenem miért..." Utolsó szavaim elhagyják ajkaim: "Viszlát.. Mindig is szerettelek... bocsánat, hogy nem vettem fel... " Anyám végigsimítja arcomat majd teljesen elhagynak az érzések...
Mély lélegzet, teljesen leizzadva ébredek fel... az ágyamon ülök... Hát mégsem tettem meg... csak álom volt... a telefonom világít... 24 nem fogadott hívás... páromtól... Belegondolva, hogy mit éreztem az álmomban rettenetes volt... vissza kell hívnom... nem szabad elhagyni Őt! .... Sírni kezdek és a telefonomért nyúlok... remegő kezekkel tárcsázom kedvesem számát... kicseng... semmi... nincs válasz... már 5ször hívtam... és semmi... miért?... szívem vadul kalapál... most meg miért nem veszi?
Telefonomat két markomba szorítom és a szívemhez teszem... "Kérlek vedd fel..." zokogom...
Reggel anyám vár a konyhában... Arcán látom a keserves gyötrelmet és a tanácstalanságot... Valamit el akar mondani... A mobilom kicsúszik kezemből... lábaim elgyengülnek és a falnak dőlve csúszom le a hideg csempékre... Meghalt... vége... nincs többé... úgy látszik az álom beteljesült... elveszítettem az Életem... "Bár felvettem volna mikor hívott", ordítom anyámnak... Keresett... egész éjjel, de én aludtam! Nem szabadott volna..!!! Most elveszítettem... Pedig, csak erőt akart gyűjteni... hogy ne kelljen megtennie...
"Öngyilkosság?... Ugyan... a legönzőbb dolog, ami csak létezik: Elmenekülni a fájdalom elől, sok más embernek fájdalmat okozva ezzel"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése