Egy reményekkel átitatott találkozó. Egy összetört lány... utolsó reménye... Igen... ez vagyok Én!
Megbeszéltünk egy találkozót... még alig ismerem... talán két napja írtam Neki, hogy nincs-e kedve beszélgetni, talán barátkozni.
Megbeszéltük, hogy eljön a faluba... az járt a fejemben, hogy mindenképp meg kell tartani a baráti szintet... nem mintha olyan könnyű lenne szeretni engem, meg tetszetős külsőm lenne, de próbáltam még barátibbá tenni a helyzetet.
Laza terepmintás nadrág, egyszerű fekete cipő és kabát.... Elindultam a találkozóra...
Első pillantásra nem tűnt túl vonzónak, szerencsére...
Sétálgattunk a faluban, majd felvetettem, hogy menjünk ki a bányatóhoz, szép hely. Úgyis kilencig maradhat ő is és én is... Nem kis távolság volt a célállomás és a jelenlegi helyzetünk közt, de alkalom nyílt személyesen ismerkedni.
Egy ideig egyikünk sem szólalt meg... ám később megtört a jég...
Elkezdett beszélni... a csendes fiúból nemsokára csak úgy dőlt a szóáradat.... csak sajnos nem jó a téma...
Kb. 10 perce beszél folyamatosan, sztorizgat, csak egy a gond... Róla semmit nem tudtam meg, viszont a sétánk alatt simán agy... na.. pont azt kaptam mialatt megismerhettem a haverjai élettörténetét, illetve minden ballépését a csapatnak... Nagyjából mindről egy életrajzi könyvet írhattam volna, de Róla semmit nem tudtam meg...
Rossz minőségű járdán sétálgatva egy idegennel, akinek be nem áll a szája... mondanom sem kell, hogy mit érezhettem... A hangulat monotonra váltott a kezdeti izgalomból... Láttam rajta, hogy teljes szívéből meséli a történeteket, a szemében láttam az örömöt... nem volt szívem kimutatni, hogy engem ez mennyire nem érdekel és inkább róla szeretnék megtudni pár dolgot... Inkább hallgattam és mosolyogtam... Láttam rajta a minimális büszkeséget, hogy ő bizony olyan sztorikat mond, hogy az valami fenomenális és tetszik nekem... igazából... hallgattam én szívesen, de más érdekelt volna...
Ő csak folytatta... én a mellettünk haladó kerítést figyeltem és egy kósza gondolat vette birtokba elmémet. "Ha nem hagyja abba sürgősen én felakasztom erre a kerítésre a kapucnijánál fogva és itt hagyom... "
Megráztam a fejem, feleszméltem és rá mosolyogtam.
Néha-néha szóhoz jutottam én is... de nem érdekelt igazából... egyre inkább kezdett érdekelni miket mond... nem tudom mi történt vele...
"Nem érdekel mit, csak mondd még" gondoltam magamban...
Igazából, kezdtem élvezni a társaságát.
Közeledett... átkarolt és úgy sétáltunk tovább, majd rákérdezett, hogy nem bánom-e... "Persze, hogy nem..." válaszoltam, hisz mit mondhattam volna?... "Vidd innen a kezed te idegen" ?... Ugyan... élveztem... Éreztem, hogy egyre melegebb van... az arcom égett...
Figyeltem őt... annyiból volt kellemetlen így menni, hogy nem láthattam az arcát... igen... látni akartam, még ha először nem is tetszett, most már látnom kellett...
Arcvonásai egyediek... kicsit sem az a "tömeggyártotthelyespasi" de tetszett... egy fejjel magasabb nálam... ez baj, nem szeretem ha magasabb... nyomasztó... viszont rá jó volt felnézni...
Egy pillanatra nem figyeltem és csend lett... abbahagyta... miért nem mondja tovább?... megálltunk... Nézett rám... engem figyelt, amitől teljesen elvörösödtem... Csak állt... és nézett a szép kék szemeivel a szemüveg mögül, mosolygott én meg teljesen más világban éreztem magam...
A szeméről kezdett lecsúszni a tekintetem egész a szájára... az ajkaira... akaratlanul is a számba haraptam, visszafojtva a bennem éledt vágyat... a csókjára... nem szabad... nem ismerem eléggé...
Végre róla is megtudtam valamit... mikor újra beszélni kezdett már magáról beszélt... alig vártam, hogy megismerjem...
Kiértünk a tóhoz... még épp világos volt, ám a sötétség hamar leszállt...
Ültünk és beszélgettünk... folyamatosan közeledett felém... nem tudtam mit csináljak... soha nem történt még ilyen...
A téma megint terelődött, már fogalmam sincs hogyan, de Drakula lett témázásunk kiszemelt áldozata.
A hideg talajra lévén tekintettel felajánlotta, hogy üljek az ölébe szemből, hogy beszélgetni is tudjunk és hogy ne fázzak fel... amit én kedvesen elutasítottam, de ragaszkodott hozzá és akaratom ellenére ott kötöttem ki....
Kellemes volt, néha puszilgatott én meg csak bamba ábrázattal tűrtem... nem nagyon tudtam mit kellene tennem, lefagytam... jól éreztem magam... nyugodt voltam... szerencsére a halálfejes kendő a nyakamban megakadályozta a tényleges csókot a "vonzó idegennel"...
Szóval ott ültünk szorosan egymáshoz közel, ő pedig fejemet simogatva mesélt Drakula gróf igaz történetéről a sötétben a semmi közepén...
Mit ne mondjak, enyhén frászt kaptam ettől...
Felhoztam, hogy milyen durva lenne, ha onnan beleesnék a tóba...
Neki sem kellett több egyből játékosan lökdösni kezdett, de közben tartott, én meg készültem őt megölni ezért a kis mókáért...
Én a földre kerültem ő pedig fölém hajolt... néha szorosabban hozzám bújt és úgy beszélgettünk tovább...
Érdeklődött, hogy mit tennék, ha megcsókolna... durva választ adtam, ezért egy középső utat választott... kendőt a számra húzva adott puszit.
Kb. fél órát töltöttünk el így, majd megállapítottuk, hogy indulni kéne, hisz hazafele is vezet út és nem rövid...
Egy parkban kötöttünk ki, gondoltuk időben vagyunk még és leültünk egy padra... megölelt... kellemes volt... én is meséltem neki hülye sztorikat, annyi különbséggel, hogy ezek rólam szóltak...
A telefonomat szorongattam az időt nézve...
Nézegettem, majd ráböktem egy zenére... Road- Nem elég.... Szól a zene... jó rocker mit csinál?... átéli... énekeli, a zene magával ragad...
Énekeltük... "Így jó nekem, vedd el az eszem, Olyan rövid az élet, Nálam a szíved, az enyém a tied legyen, Te is ugyan azt érzed..."
A zene szólt tovább... ő felállt és közölte, hogy meg szeretne ölelni...
Ám az ölelésből mégse az lett, amit tervezett... vagy terveztünk?..... Hmmm....
Közeledett, mintha tudtam volna, hogy mi fog következni, és azt is, hogy ez helytelen, de mégsem tettem ellene semmit... először tűrtem, ahogy ajkunk összeért... majd ez az egész magával ragadott... visszacsókoltam... akár a filmekben... jött egy nagyon hülye kérdés... "Szabad ezt nekünk?..." Válaszoltam... "Nem..." de nem bírtam ennyi ideig sem a csókja nélkül...
Végül mégis arra jutottunk, hogy nem kellene, hisz még él bennem a szakítás... Elindultunk haza, mintha mi sem történt volna... megbeszéltünk egy második találkát...
A házunkkal szemben levő utcában még időztünk kicsit...
Most én akartam a csókját... ő ezt elutasította, hogy még mást szeretek és nem igaz a csók... csak egy gyors puszit sikerült a szájára nyomnom... a téma ismét terelődött... küzdősport... hurrá( keserves pár perc volt, míg erről áradozott)
Végül mégis közelebb jött és megcsókolt... hihetetlen volt... újra és újra érezni ajkai édes ízét...
Csókja lágy volt, mégis szenvedélyes, áradt belőle a melegség...
Haza kellett mennie... elkísért a kapuig... ott még egy gyors búcsú... pár elmaradhatatlan csók...
Az a zene... az a csók... az a pillantás... ott abban a parkban ez a dal a miénk lett... a Mi dalunk...
De csak barátok vagyunk... Azt hiszem szerelmes vagyok... Én többet szeretnék...vajon Ő is?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése